Tokfalvi 'plója

Láttuk, hogy a Fidesz belpolitikájának középpontjában régóta a család áll. Éspedig a középosztálybeli család.  Amit azonban nem a szabadsága, hasznosítható tudása, képessége tesz középosztálybelivé. Nem a fölemelkedés, gazdagodás lehetősége - egyszóval a jó piaci esély - , hanem fordítva: a fogyasztás garantált (viszonylag szerény) alsó limitje. Aki/ami ezt a szerény szintet garantálja: az állam. Ezt a gondoskodást részint magával a középosztályhoz tartozással lehet kiérdemelni (a ko. fogalma mostanra parttalanul kiszélesedett, és már-már azonos az "aktívak"-kal), részint egynél több gyermek nevelésével. Az adók szintje nem egyöntetűen alacsony - ami a vállalkozásnak, a piaci érvényesülésnek kedvez -, hanem sokan egyáltalán nem - vagy alig - fizetnek adót, noha dolgoznak. Jól elvannak úgy, hogy semmi sem ösztönzi őket legális jövedelemnövelésre. Mások pedig rettentő sok adót fizetnek - igazából ők sincsenek ösztönözve a jövedelemnövelésre -, viszont kedvezményeket kapnak. Az állam visszaoszt némi pénzt abból, amit ugyanők és a nem kedvezményezettek fizetnek be (például gyermektelen fiatalok és gyermekeikkel már nem egy háztartásban élő középkorúak) . A cél tehát nem az, hogy az emberek minél jobban éljenek (nem is élnek jobban), hanem hogy a természetes szaporulat folytán minél többen éljenek egy bizonyos szinten. (Hozzá kell tenni, hogy a nyugati világ termékenyebb országaiban regisztrált létszámnövekedés jóval kisebb a dinamikusan növekvő gazdaságok évi GDP-bővülésénél. Egy adott társadalmon belül a középosztály tömege  - vagyis a szabadság és demokrácia szilárd bázisa - csak jelentéktelen mértékben növelhető biológiai eszközökkel.) Az önjáró gazdaság, a civil világ, a piac tehát itt láthatóan nem kap szerepet, hanem rövidzárlat van a család és a családok összessége - a nemzet - között, amelynek ereje - ugyane logika szerint - egyenesen arányos a létszámával.

Utóbbi - mármint a nemzet - áll a Fidesz külpolitikájának középpontjában. Külpolitikán ez esetben nemcsak a diplomácia értendő, hanem általában a külvilághoz fűződő viszony. Ez egyébként tökéletesen természetes volna, sőt tautológia, hiszen mi mást képviselhetne egy szuverén nemzetállam, mint a nemzeti érdeket? Mégis, a Fidesz retorikájában a szocialisták és a liberálisok olyan könnyen megkapják a "nemzetidegen", "nemzetellenes",  "nemzetáruló" minősítést, hogy már nem is nagyon vacakolnak a tiltakozással. (Már csak azért sem, mert a "nemzeti" mint jelző az ő szemszögükből értelmezhetetlen többletkövetelmény a tautológiához képest.  Ha egyáltalán fontosnak tartják, hogy "nemzeti" szellemben nyilatkozzanak meg, akkor az alább részletezendő baloldali, romantikus, hatványozottan kollektivista irányt követik. Más hagyományról nem tudnak.) A Fidesz viszont, saját állítása szerint, "nemzeti érzelmű", programja a "magyar nemzethez tartozást" fejezi ki, a "nemzet lelkét" óhajtja meggyógyítani, "nemzeti küldetés" alapján kormányoz, "nemzeti összefogást" sürget (természetesen "a Kárpát-medencében)  stb.

Látnivaló, hogy a Fidesz nem egészen  azt érti nemzeten, amit általában szoktak, de mielőtt a szemlélet tartalmát elemeznénk, tisztázzuk: a nemzettel kapcsolatos képlékeny, metaforikus fogalmak burjánzása csupán egy szó ki nem mondását leplezi: ez pedig a nacionalizmus. Nem a Fidesz miatt van így, hanem a népi iskola belső változásának - "nemzeti" irányba fordulásának - a terméke. Illyés  Gyula fogalmazta meg így 1970-ben: "Nemzeti, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért." Magyarán: mi nemzetiek vagyunk, ők nacionalisták. A szuperművelt Illyés pontosan tudhatta a lelke mélyén, hogy ez mekkora értelmetlenség, lefordíthatatlan nyelvi bűvészkedés - kevésbé művelt hívei soha nem gondoltak bele. Orbán és az összes többi "nemzeti" szónok retorikáját (ha ismernék) a világon mindenütt  nacionalistának neveznék, és ezzel nem is volna semmi baj. A nacionalizmus alapjában véve értéksemleges fogalom (sőt, inkább pozitív értékek kapcsolódnak hozzá, erről később), minálunk viszont történelmi okokból rossz a sajtója, annyira, hogy nemcsak a liberálisok (és a szocialisták) használják már-már szitokszóként, de maguk a nacionalisták se vállalják.

Akárhogy is, a szemérmes fogalmi homályba burkolt nacionalizmus Magyarországon egyértelművé vált a jobboldalisággal. Ha valaki jobboldali, akkor szükségképpen "nemzeti". Ha valaki "nemzeti", akkor jobboldali. Lehet akármilyen vérmes neokon, ha nem mutatja a magyar nacionalizmus ismerős jegyeit, azonnal a balliberális kalap alá veszik. Lehet valakinek bármilyen förtelmes kommunista múltja (a lelkiismeret-vizsgálat legkisebb jele nélkül), ha kellően nacionalista nyilatkozatokat tesz, jobboldalról minden meg van bocsátva.

A való világban viszont a nacionalizmus a többi "uralkodó eszme" bármelyikével kombinálódhat. Egyformán vannak liberális és antiliberális nacionalisták, valamint nemzeti szocialisták, sőt nemzeti kommunisták és kőkeményen antikommunista meg szocialistaellenes nacionalisták is. Hozzátehetjük: a nacionalizmusnak egyaránt van elitista, "úri", konzervatív és populista változata. Sőt, bármilyen meglepő, az internacionalizmussal is hibátlanul megfér, a "piros zászlók" alatt világszabadságért harcolni vágyó Petőfi Sándortól az amerikai konzervatív és liberális intervencionistákig. (A nacionalizmus, populizmus, liberalizmus és szocializmus viszonyának értelmezéséhez ajánlom John Lukacs könyvét, amely a napokban végre megjelenik magyarul is.)

Mepróbálom ha nem is szépen, de pontosan lefordítani a Britannica egyszerű és könnyen használható definícióját (tanulságos összevetni a magyar Wikipédia  bugyutára sikeredett cikkével és annak vitájával):

Fölébe helyezi, de nem szünteti meg. Az egyéni érdek törlése a kapitalizmust tagadná, a csoportérdekeké a többpártrendszert és a "vesztes" kisebbség jogaira vigyázó liberális demokráciát (nem beszélve a családról és a barátságról) - de nincs így. Az az ország, amelyik a legtöbbre becsüli - még mindig - az egyéni szabadságot, nevezetesen az Egyesült Államok, egyszersmind a nyugati világ legnacionalistább (nem mellesleg a legvallásosabb és leginkább családcentrikus) országa. Az ember egyszerre lehet nacionalista is, meg más is. Bocsánat a  profán hasonlatért: tarthatja valaki a világon a legfontosabbnak a szexet, de rendszerint nem az tölti ki a napja minden óráját. És ha munka, blogírás, autóvezetés közben nincs erekciója, az nem jelenti, hogy impotens. Ha ellenben soha nem lohad le, az betegség.

Egy másik, gyakorlatias, sugallt meghatározás szerint a nacionalizmus egyszerűen azt a meggyőződést jelenti, hogy valakinek a hazája többet ér más országoknál. Ez szerintem egészséges érzés, értelemszerűen következik  a nemzethez mint közösséghez tartozásból, amellett végképp nincs ellentétben az egyéni és csoportérdekek szabad érvényesítésével és képviseletével. Nem éppen kifinomult, de érdekes Gustavo de las Casas cikkének a gondolatmenete. Az ember nem tisztán racionális lény (hozzátehetjük: olyannyira, hogy az emberi gondolkodásra az idő kilencvensok százalékában bizonyítottan nem a definiált fogalmak és matematikai-logikai műveletek alkalmazása jellemző). Az a szemlélet, amelyik a hidegfejű, racionális homo oeconomicust szembeállítja a szenvedélyes és meggondolatlan nacionalistával, csupán a tudományos világ értékrendjét vetíti rá a társadalomra. (Vélhetően csurkista hangzású kitérő: a mai Európai Unió a nacionalizmus jogi tagadásán, tudomásul nem vételén, tudatos elfojtásán alapul. Elvben mindenki szereti és tiszteletben tartja a másikat, ráadásul külső ellenség sincs, hivatalosan. Eddig egy ilyen képződmény volt a világtörténelemben: a titói Jugoszlávia. És milyen vége lett.) A valóságban - mondja De las Casas - az országok gazdagságának mértéke éppen hogy a nacionalizmus erejével korrelál (lásd a fent belinkelt ISSP-vizsgálatot, bár itt szerintem fordított lehet az ok-okozat viszony, de hagyjuk), nagyobb a társadalmi összetartás, kisebb a korrupció (mert a szolidaritás felrúgását jobban elítélik), és szilárdabb a joguralom (mert jobban tisztelik a nemzetállam törvényeit). A nacionalizmus olyan más tényezők hatására válik félelmetessé és taszítóvá, mint az innovációk miatt hirtelen megnőtt katonai erő, az etnikai vagy a területi viszály, az erkölcsi mérce semmibevétele (magyarán a totális diktatúra). De ez csak a - meglepően ritka - kivétel, és nem a szabály. A nacionalizmus mérlege átalánosságban pozitív. És egyre inkább kivétel, mert a költséges háborúk, nagyjából rögzített határok és erkölcsi elveket szentesítő nemzetközi egyezmények korában az állampolgárok inkább "befelé" néznek, és országuk jobbitására, építésére fordítják energiáikat.

A kép talán túl idilli, de annyi biztos, hogy  a belső szolidaritás erősítésén túl  a mai szekularizált világban a nacionalizmus az egyetlen olyan érzelem vagy elv, amelyik képes felülírni a primer gazdasági érdekeket. Lehet ennek tartós nyomor és pangás is a következménye, mint a létező szocializmusban, a Szovjetunióban, Ceausescu Romániájában vagy Észak-Koreában. De tartós fellendülés is kapitalista viszonyok között, Írországtól Észtországig,, ahol az erős nacionalizmus miatt képesek elfogadni az emberek a társadalmilag legitimált kormánytól a kezdeti szigort. Magyarországon Trianon után történt hasonló, a bethleni konszolidáció kezdetén.

A nacionalizmus valóságos sokszínűségéhez a szokásos ellentéteken kívül (bal-jobb, radikális-konzervatív, liberális-kollektivista) régiónkban egy negyedik kettősség is hozzáadódik. A magyar köztudatban a (nevén nem nevezett) nacionalizmus úgy jelenik meg, mint valami agrárius, múltba forduló, alapvetően kulturális  (a privát életvitelt és a politika stílusát meghatározó) és persze sérelmi töltésű, az elnyomásra lázadással, verbális tiltakozással válaszoló szellemiség. Holott pontosan Kelet-Közép-Európában, a köztes helyzet  és a nemzeti szuverenitás hiánya miatt,  kialakult egy másfajta, kapitalizmuskonform, nem sérelemtörlesztő, jövőbe néző, konstruktív, gazdaságcentrikus nacionalizmus is. Ennek legöntudatosabb formája (a szó "magáról tudó" értelmében) a lengyel pozitivizmus, szemben a lengyel nacionalizmus "romantikus" változatával. Központi fogalma az "organikus munka" volt, és az 1863-as felkelés bukása után a gazdaság fejlesztését, az építkezést, a kulturális nívó módszeres emelését tartotta a nemzeti megmaradás és erősödés kulcsának. Azt, hogy bebizonyítsák: nem alább valók a poroszoknál/osztrákoknál, és magasabb rendűek az oroszoknál. Ebbe a lengyel ipari kapitalizmus létrehozása is beletartozott. A lényegében a Nyugathoz tartozó cseheknél még kevésbé volt ellentétben a nacionalizmus és a kapitalizmus lendülete. S míg a budapesti értelmiségiek az "elnémult harangokat" észlelték Erdélyben, a románok maguk "gazdasági háborúról" beszéltek, és mindkét oldal a földvásárló román bankok szerepét mitizálta.

És a magyarok? A kuruc-labanc posztban megpróbáltam leírni, hogyan szorult mostanra háttérbe a kuruccal szemben a nacionalizmusnak az a változata, amit jobb híján labancnak hívtam. Olyannyira, hogy a túlnyomó többség csak ezt hiszi "nemzetinek".. Most nézzük, hogy miért. A labanc szellemiség 1848-tól máig sohasem volt olyan erős, produktív, öntudatos és népszerű, mint például a lengyel pozitivizmus. Ennek két fő oka van. Az egyik, paradox módon, a magyar történelmi uralkodó osztály dicsőségére váló, liberális reform: a zsidó emancipáció. A másik Trianon.

Az emancipáció túl jól sikerült. Lehetősége és annak lelkes kihasználása azt is jelentette, hogy a reformkori nagy felbuzdulás után, a reformkori elit fiainak kudarcával, kiábrándulásával, halálával párhuzamosan a - különben uralkodóan liberális - nemesség átengedte a magyar kapitalizmus létrehozását a zsidóknak  (amellett a főleg német ajkú honi és bevándorló iparosoknak).  A Három nemzedékben Szekfű Gyula bőven elemzi ezt a hibát. Nevezhetjük tragédiának is, mert ez volt az a pillanat, amikor szétvált a nacionalizmus és a magyar kapitalizmus ügye. A helyzet önmagát rontotta, ugyanis a kapitalista "rendszerváltás" nemesi középosztályhoz tartozó "vesztesei" az egyértelműen nyertes zsidókban találták meg a bűnbakot, és ez ugyanúgy tartósította, átmentette az archaikus zsidógyűlöletet, mint ott, ahol az antiszemitizmus állami politika volt. A magyar nacionalisták kuruc többsége ettől fogva a kapitalizmust a magyarság etnikai ("faji") lényegétől idegennek tartotta és tartja gyakorlatilag máig. Az elsodort falu egyszerre a magyar antiszemitizmus és az etnikai esszencialista antikapitalizmus alapműve (ez is mutatja, mennyire felületes a nácizmus hatásának tulajdonítani a mai városi EE demonstrációkat.). Az éles etnikai megoszlást viszont fonák módon éppen az antiszemitizmus - a zsidótörvények sorozata és a holocaust - szüntette meg. Kiderült, hogy a piaci viszonyokat nem a zsidók "csinálják", és az emigrációban, de a hatvanas évektől idehaza is egyre többen kezdtek "magyartalan", piaci módon gondolkozni.

Trianon többlépcsős katasztrófa volt. Kezdetben vala a zsigeri sokk, a nemzet feldarabolása, az isteni/természeti rend részének hitt "ezeréves" fizikai keretek megszűnése. Ám ezt a megrázkódtatást valószínűleg még akkor is meggyógyította volna az idő, ha a magyar konzervativizmus nem szánja rá magát Trianon okainak intellektuális feldolgozására, mint ahogy nem szánta. De:

- Trianon az arra úgyis hajlamos magyar nacionalizmust sérelmi irányba lökte.  A sérelmet azonban csak 1945-47 pecsételte meg a véglegesség kínjával. Ez a kín aztán újra elevenné vált a kilencvenes években, amikor a kurucok azt tapasztalták, hogy másoknak még a II. világháború utáni rendezés sem szentírás. Leszűrődött: a mi jó, szenvedő nacionalizmusunk abszolút tehetetlen, és örök szenvedésre van ítélve - míg az alacsonyabb rendűnek tartott szomszédok gonosz nacionalizmusa abszolút sikeres. A történelemben eddig, másoknál valahogy mindig helyreállt az igazság - számunkra nincs igazság. Sőt, a gonoszság megjutalmaztatik, a magyaroknak pedig mindig ellene ítél a bíró. De hát kell, hogy legyen igazság... És még sincs. Az elkurucosodott magyar nacionalizmus a frusztráció ördögi körébe került.

- Túlzó egyszerűsítés volna azt mondani, hogy Trianonnal végleg elváltak a liberalizmus és a nacionalizmus útjai Magyarországon. De amiként Arany Lászlóék konstruktív és kritikus, liberális nacionalizmusát, úgy Babitsét és Máraiét is csak eszmetörtészének és más könyvemberek bírják egyáltalán felfogni. Ami a középosztály sokaságához eljutott - és a negyvenéves beszédszünet alatt folklórrá vált, a végsőkig vulgarizálódott -, az a Trianon miatti bűnbakképzés, az antiliberális és etnikai esszencialista összeesküvés-elmélet.

- Végül egy furcsa, közvetett hatás. A nacionalizmus fő hordozója, a történelmi középosztály 1945-től nem volt többé kollektív politikai alany. Feltűnő, bár nem meglepő, hogy a koalíciós idők "jobboldali" és jobboldali pártprogramjai és nyilatkozatai mennyire nem - vagy csak szőrmentén - foglalkoznak a nemzeti kérdéssel. Nacionalizmusra azonban "volt igény", így 1948 után a két legális politikai alany, a kommunista párt és a vele szövetséges népi irányzat vitte tovább. (A Rákosi-korszak kurucos külsőségeiről már írtam a 12. részben.) A népiektől már a két háború között idegen volt a hivatalos politika és kultúra árvalányhajas, historizáló revizionizmusa; a kommunistáktól még inkább. Ráadásul Trianon - és általában bármilyen határmódosítás - ekkor már tabu volt. Így Trianon problémája átalakult a "határon túli magyarok" problémájává. Azaz átalakult volna, de ez egészen hetvenes évek elejéig váratott magára. Egyfelől problémák a sztálini érában hivatalosan nem léteztek, csak a perszonifikált "ellenség". Másfelől a népieknek nagyon is ínyére volt a Grúz nemzetiségi politikája, mely a "burzsoá nacionalizmussal" szemben a népi-kulturális hagyományokat állította középpontba, és míg az egyéni szabadságjogokkal enyhén szólva nem törődött, a kollektív kulturális jogokat - a kvóta-logika alapján - államilag garantálta. Veres Péter például a Sztálin-nekrológjában közvetlenül a Nagy Tanító érdemének tulajdonítja, hogy a csehszlovákiai magyaroknak ennyi és ennyi gimnáziumuk, színházuk stb. van - és mindezt szembeállítja a kitelepítésekkel, amelyeket mindenestül "az azóta lelepleződött Slánsky-Clementis-féle soviniszta klikk" nyakába varr. (Ismervén Slánsky és Clementis perének vádpontjait, valamint Veres  Péter publicisztikai munkásságát, sejthető, hogy valójában milyen -istára gondolt.) Akárhogy is, amikor a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a határon túli magyarok ügye a népi agenda élére került, egyelőre még ezeket a jogokat féltették és siratták,  kapcsolataik pedig az állami kulturális establishmenthez tartoztak, a KB-póttag Sütő Andrással bezárólag.

Mivel a magyarok 1968 után Szlovákiában ls főleg 1971 után Romániában a nacionalizmus egészen ocsmány változatával szembesültek, először is igazolódott az illyési tétel, miszerint a mi - "nemzeti"-re átkeresztelt nacionalizmusunk jó, az övék pedig - "a" nacionalizmus - rossz. Másodszor, noha a hetvenes évek végétől a határon innen és túl is fölerősödtek a konzervatív-liberális elemek a nacionalizmuson belül, a közös ellenség miatt mégiscsak teljes volt a szolidaritás a baloldali-kollektivista irányzattal, majd ezt a rendszerváltás után összeolvadás követte. (Jelképes pl., hogy Duray a kommunista Csemadok hálózatára építette rá pártját, az Együttélés.)

A magyarországi rendszerváltó elit tehát a nacionalizmus alapvetően baloldali, antiliberális, romantikus antikapitalista változatát vette át.  Bár Antall körül az MDF-ben  volt egy maroknyi - eszmetörténetileg iskolázott - nemzeti liberális, befolyásuk a kizárásokkal, majd Antall halálával elenyészett. A Fidesz ezzel a 93-94-ben kapott kész anyaggal dolgozott, de néhány további elemmel dúsította:

Először is, nagyjából azt hívja nemzetnek (pl. a Nemzeti Petíció vagy Nemzet Konzultáció szókapcsolatokban), ami másutt a "társadalom" nevet viseli (talán mert túl marxista szagúnak érzi a fogalmat), de beleérti a közös cél többletét. Gemeinschaft ez, a kívánatos, átfogó közösség, nem pedig Gesellschaft, a létező, egyénekből álló, érdekellentétekkel szabdalt társadalom.

Másodszor, azzal, hogy a "külpolitikai" nemzetfogalmat vetíti rá a társadalomra, a belpolitika tétjeit egyetemessé növeli: ha valamilyen intézkedés nem tetszik a többségnek, az a nemzetnek árt, tehát bűn.

Harmadszor, Orbánnak "kicsi ez a Macedónia", és míg kormányon volt, elég sűrűn sejttette, hogy Magyarországot regionális középhatalommá kívánja tenni. A térképre nézve ez képtelenség, de Trianon visszafordíthatatlanságával együtt is van egy megoldás:  a mennyiségi növelés, a népességcsökkenés megfordítása és a hagyományosan 15 milliónak mondott (a magyarországi etnikai kisebbségeket is beleszámítva kb. 12,5 millió) "Kárpát-medencei" magyar valamilyen fokú egyesítése. Miután a kulturális közösség már megvan (ha nem számítjuk a kozmopolita árulókat), közös "gazdasági élettér" létesítése és - a politikai részvétel lehetőségének megadásával, lásd kettős állampolgárság -  a politikai nemzet kitágítása. Ilyen nézőpontból labanc árulás az a határon túli, "pozitivista" politika, mely csak az adott ország "többségi" gazdaságának kiván része lenni, a többségi kultúra képviselőivel fraternizál, és autonómiafeltételek támasztása nélkül hosszú éveken át részt vesz a konzervatív-liberális - tehát a magyar nacionalizmus pillanatnyilag uralkodó, balkuruc kirányzatától elütő - koalíciókban.

Negyedszer, az "egy a zászló" (most már kettő...) jelszavának jegyében kritikátlanul átvette a 90 után magára találó hagyományos középosztály vulgáris sérelmi nacionalizmusának minden kellékét, a Wass Albert-kultusztól és a Nagy-Magyarország-matricáktól (nem mellékelek képet) az Árpád-sávig, a szoft "zsidózás" és az elítélendő "antiszemitizmus" megkülönböztetéséig. A szellemi lepusztulás, az értelmiségi antiintellektualizmus megannyi termékét és bizonyítékát.

A magyar nacionalizmussal nem az a baj, hogy nacionalizmus, hanem hogy beteg nacionalizmus, féloldali agysorvadásban szenved.